Ami épp...

Ami épp (fel)zaklat...

Feladat

2017 július 24, hétfő

Hónapok óta először tudtam ránézni a levelek közül kikotort fényképedre. Minden más helyről töröltem... Ezt sem szándékosan hagytam meg, hanem egyszerűen szokásom, hogy nem törlök leveleket. Eddig ki sem kerestem, mert tudtam, csak megvetéssel tudnálak szemlélni.

Most eljött a nap, amikor el tudtam engedni annyi haragot, hogy rád tudjak nézni... ma megengedem magamnak, hogy emlékezzek, visszanézzek, beleéljek kicsit. Mert eddig csak elrúgtam mindent, messze-messze magamtól, annyira fájt. Talán ezért nem tudtam a haragot sem megszüntetni. Aztán mióta arra gondolok, hogy másképp kell gondolni mindenre, ha más eredményt akarok, azóta engedem néha, hogy visszalépj a "közelembe". És lassan-lassan elpárolgott a düh. Most azt tanulom, hogyan kell a hála felé lépkedni, ekkora fájdalom és csalódás után is. És azt, hogyan kell kilépni az emlékek bűvköréből és az átélt csodát kívánni magamnak, más férfitól, erős lelki összhang és lángoló szerelem mellett. A tőled kapott érzéki csoda, a Vénemmel átélt lelki kötelék, és az általam hitt zsigeri, bölcs szerelem hármasa az, amit keresek mostantól. Pontosabban: amit teremtek. És egy lehelettel sem adom alább többet.

És ehhez most meg kellett nézzelek, jól, mélyen, alaposan. Megbékélni a tudattal végleg, hogy ennyivel gyengébb vagy, mint láttam. És hálásnak lenni azért, amit mégis megmutattál. Eddig nem tudhattam biztosan, hogy valóban, tényleg létezik  i ly e n  szenvedély. És azt sem, hogy képes vagyok rá. Te bebizonyítottad. Köszönöm.

És mostantól búcsúzok el ténylegesen. Mert haragosan még ezt sem lehet jól csinálni. És most kell igazán tudatosítani, hogy az ölelésedbe képzelt biztonság sosem létezett, sosem ígértél, és akartál igazán. Gyerekes, félszeg, komolytalan mondatokat hallattál a legkomolyabb kérdésemre is. Így nem szabad többé a te ölelésed vágyni, pillanatra sem. Ki kell lépni emiatt is a bűvös körből. Tudnom kell, hogy létezik a tiédnél csodásabb és szédítőbb ölelés testnek és léleknek egyaránt. Ami egyszerre hazaérkezés, mint Vénemmel, és egyszerre védelem, érzékiség, szenvedély. És nem adni alább, egy lehelettel sem.

Meglepetés

2017 július 22, szombat

A hét további része - számomra is meglepő módon - fokozatos nyugalmat hozott. Volt egy dühös napom a szétesés után, de utána elindult a csillapodás, amiért nagyon hálás vagyok.

A jókedv még persze messze elkerül, nehéz a szívem és sokat morfondírozok az elmúlt hónapokon, de ahhoz képest, hogy azt vártam, sok-sok könnyes nap következik... Úgy tűnik kiábrándító hatása is van a felismerésnek, hogy mennyire másképp gondolkodunk Zoltánnal kettőnkről.

Tegnap hívtam csak fel, hogy elmondjam, nem tudok és akarok jóbarát lenni. Szándékos hidegséget éreztem a hangjában, aztán szomorúságot is. A beszélgetés második fele inkább mégis baráti volt, de teljesen mindegy miről beszélünk, pontosan tudjuk egymás hangjából, hogy mi zajlik a másikban. Sokszor még szólni sem kell... Tudom, érzem, hogy neki is nagyon nehéz. Nagyon nagyon. Mert ha nem is szerelmes, még szeret, nagyon mélyen és a döntése nem változtat azon a tiszta örömön és békén, amit egymás közelében megélünk. Tisztában van azzal is, mennyi esélye van hozzám hasonlót (vagy "jobbat") találnia, de vállalja és bölcs akar lenni. Nem mellesleg ezerből 999 férfi használná ki ezt a helyzetet velem saját javára, ő mégis az egyenességet és tisztességet választja, még ha mindkettőnk számára fájdalommal is jár. Nekem és neki ez alapvető, de azért tudjuk, kb hány ember képes ilyesmire...

Örülök a megnyugvásnak. Most azon kell dolgoznom, ne ragadjak le emlékekben, hanem előre nézzek, egyensúlyban, elvárások nélkül.



Az újjászületéshez először el kell pusztulni, ugye?...

2017 július 18, kedd

Újjászületésre vágytam, hát megkapom... hogy mennyi szenvedéssel, az nagy kérdés... kiment a fejemből, hogy az újjászületésnek pokoli feltétele van... el kell pusztulni előtte mindennek.

Z tegnap este szünetet kért. Szünetet. Mintha óvódában lennénk... azok után, amit az első félévben átéltünk, megéltünk, megértettünk. És azt hittem olyan hálás lesz a felismeréstől, hogy végre minden megváltozik lassan.

Most munkába próbálom fojtani a gondolat-lavinát... Nem tudom, meddig bírom tartani magam, de 2 napig még muszáj lenne... persze utána is, angyalom miatt, de elfojtani sem lehet, és nem is szabad az érzéseket...

Azt érzem, hogy elfáradtam. Végtelenül belefáradtam abba, hogy soroltam Z-nek, miért érdemes és kell megpróbálnunk együtt komolyra fordítva, mindent felvállalva... és már látom, milyen értelmetlen is volt, eleve is. Hisz miféle kapcsolat vagy ragaszkodás az, amit magyarázni kell és csak az egyik fél hisz benne?...

Hittem a szemeinek, a ragyogásának, az örömének. És nála, nála tettek is sorakoztak szép számmal, amikkel bizonyította, mennyire vagyok fontos. Kérés nélkül, önzetlenül, száz saját elvet beáldozva.

Most mégis azt mondja, nem számít... hogy bölcsnek kell lenni és belátni a tényeket...

Nem kéri és nem akarja, hogy várjak rá. Időt kér, hogy átgondolja, mit is jelentek számára, de legyek nyitott és ő is éli az életét. Beszéljünk, de ne találkozzunk... nem tudja, meddig. Komolyan mondom, minél többször gondolom ezt végig vagy mondom ki, annál röhejesebb... háborog a lelkem... két év után ezt így kitalálni, 50 évesen? Mi a fenét akarok én ettől a kapcsolattól?!

Meg fogom mondani neki, hogy nincs beszélgetés sem... nem tudok jóbarát lenni. És nem is akarok. Nem fogok elzárkózni és haraggal elválni, de csak akkor hívjon, hogy fény gyúlt a fejében és megőrül a hiányomtól. Persze látom, mennyi esély van erre...

Én már most úgy érzem, hogy egy évszázad telt el egy nap alatt, de ő elvan... ami nem baj, csak be kell látnom, hogy nem ilyen egyenlőtlen kapcsolatra vágyok. Az a tény, hogy gondolkodnia kell azon, mit is jelentek, törölt minden feltételezést bennem arról, mi él benne tavasz óta...

Elegem van, de hiányzik és nem tudom, fog-e ez valaha is változni...

Olvasom a soraim és olyan tárgyilagosnak és józannak tűnnek... mintha nem tornádó pusztítana épp odabenn. Képtelen vagyok visszaadni, kiadni, ami bennem van. Örülök a józanságnak, de nagyon várom azt az állapotot, amikor nem az lesz az egyetlen vágyam, hogy aludjak el napokra és semmire ne kelljen gondolni és ne kelljen semmit sem érezni...

Kegyetlenül őszintén

2017 július 13, csütörtök

Be kell látnom több dolgot is... (nem mintha bármikor nehezemre esett volna kegyetlenül őszintének lenni magamhoz...)

Eltelt bő 3 hónap Attila eltűnése óta, mégsem léptem túl azon, hogy ne akarjam villámló szemekkel, megvetően arcába mondani, hogy miért képzeli, hogy egyetlen emberi szóra is méltatom miután ő szó nélkül vált köddé... Pedig elég valószínű, hogy erre sosem lesz lehetőség. Így meg kell találnom a módját, hogy enélkül nyugodjak meg.

Emellett viszont be kell látnom azt is, hogy testem-lelkem hiányolja azt az elemi, ösztönös, természetes gyönyört és szépséget, amit egymásnak adtunk... hogy nem kellett "szándékosan" tenni semmit a másik öröméért, egyszerűen csak létezni a hullámokban, és néha cinkosul nevetgélni magunkon. Hiányzik ez az érzés, mert ez lenne a természetes. De emlékszek arra is, hogy ebből viszont pont az hiányzott már akkor is, ami most Zoltánnal a legnagyobb kompenzálás: a lelki szint, az a lelki összefonódás, ami nélkül a legösztönösebb szeretkezés is kevéssé válik idővel. Mert szeretkezés volt, és örültünk egymásnak, de a lelkünk nem szeretkezett egymással. Megrázó kettősség ez, de örülök annak, hogy már látom és tudom mindkettő értékét.

De a fentiek még véletlenül sem jelentik azt, hogy akár csak képzeletben is képes lennék egy ujjal is újra Attilához érni... emlékezni tudok, pillanatokra, de nem ő hiányzik. Azt véglegesen kiírtotta belőlem. És jobb is így.

Átfut rajtam néha, hogy talán szándékosan tűnt el ennyire minősíthetetlen módon... hogy talán tudta jól, ezzel véglegesen feléget minden esetleges visszautat, örökre. Aztán leintem magam, hogy semmi okom nincs szépíteni a helyzetet... Pedig talán csökkenne az értetlenségem, a haragom - igen, sajnos még mindig van - és ez jót tenne idővel... Már nem tudom, mit kezdjek az indulataimmal, a megvetésemmel. A megvetés szó most először lobbant fel bennem... és meglepett, mennyire illik az érzéseimre, párás lett a szemem tőle... Túl sok idő telt el ilyen érzésekkel és már nem akarom őket. Másképp, más irányból kell megpróbálnom lezárni ezt... ennyi héten át alig változott bennem valami, pedig ez mindig is engem rombolt. Elég ebből. Újjá szeretnék születni. Rá kell jönnöm, mi akadályoz abban, hogy megbocsássak neki...

Az egom? Vagy valami rejtett félelem, hogy ha nem lesz harag, akkor mégis hiány lopakodik majd belém?... Már erre is gondoltam. Eddig próbáltam nem gondolkodni, nem gyártani semmilyen elméletet vagy problémát és hagyni, hadd távolodjon és enyhüljön minden, de kevés enyhülés jön... És kezd nagyon, nagyon, nagyon elegem lenni.

 

 

5

2017 május 7, vasárnap

(Terápiás jelleggel)

Öt hete már, hogy úgy létezel bennem minden áldott nap, hogy semmi keresnivalód itt. Sokat dolgozok azon, hogy múljon a harag... becsaptál, és persze én hagytam becsapni magam, de ez téged semmi alól nem ment fel. Nagy birkózás ez. Mostanában bennem lebeg akaratlan is a pillanat, ahogyan a nappali közepén állva, összesimulva, dédelgetős csókjaidban elveszve, simogató hangon megkérdezted: Szerelmeskedünk?... És én elhittem, hogy nem használnád ezt a szót alaptalanul. A szavaidnak hittem, nem a tetteidnek...

Többé senkinél nem követem el ezt a hibát. Sok mindent tanítottál nekem, egyszer biztosan hálás is leszek érte. De nem tudom, a keserűség múlik-e valaha... Pontosan láttad mi zajlik bennem, mégis így vetettél véget mindennek. Nem érdemeltél meg... Nem érdemelted meg, amit adtam. Elfogadtad, töltekeztél belőle, majd átléptél rajta. Ezeket a sorokat sem érdemled, még így gondolatilag sem. De próbálnom kell ezt a módot is, hátha kevesebb "szükség" lesz arra, hogy a történteken gondolkodjak. Átfutott rajtam néhányszor, vajon mikor és mennyire lép életbe a vonzás törvénye? Mikor botlunk egymásba véletlenül valahol, köszönhetően a több ezer "látnisemakarlakdemégisfigyellek" helyzetnek és a félelemnek, hogy mégis feltűnsz valahol...?

Pedig 1-2 napja az is megfogalmazódott bennem, hogy téged csak reméltelek, és nem szerettelek... Hisz közben is tudtam jól, nem ismerlek igazán. Csak sejtettelek, és lám, azt is milyen tévesen... időnként még mindig csak a döbbenet marad.

Nem tudom, segítene-e rajtam, ha lehetőség lenne visszautasítani a legártalmatlanabb szavad is... az egomnak, tartásomnak biztosan jót tenne, de a keserűség talán ennél is nagyobb lenne... Találgatok, de az élet majd ezt is elhozza, megmutatja.

Halványan átfut rajtam néha, mi járhat a fejedben... de gyorsan felülírja, hogy nem akarom tudni. Mert úgysem számít már semmit sem. Semmit. És néha még mindig érnek sugallatok rólad, de már tudom, ez sem számít és jó eséllyel csak és kizárólag belőlem fakadnak. Illúzók.

Tudod, nagyon nagyon szeretnék a szépre emlékezni, és csakis arra. De még ezt is elvetted tőlem. Képtelen vagyok feledni, milyen gyáva és tiszteletlen módon tűntél el...

Pedig nem érdemled ezt az energiát sem. Pontosabban én nem érdemlem ezt a pazarlást, magamat kell megszabadítanom.

Summa-pontok

2017 április 24, hétfő

Nincs ihletem miniregénnyé formálni az elmúlt hónapokat. Pontokba szedni is csak azért szedem, mert sajnos mérföldkő mind... Január közepe óta:

  • Apunál középstádimos vastagbél rákot diagnosztizáltak és műtöttek, átmeneti sztómával engedték el, 3 hét múlva indul a kemó... a sztómát elvileg 2 hónap múlva szüntetik meg.
  • Fiammal elkezdtük a TMST tornát, de ritkán tudom a hétköznapokba illeszteni, pedig heti 3-4 alkalom kellene. Ennél viszont jobban aggaszt, hogy a lelkét csak átmenetileg tudom vígasztalni és egyre rosszabb az önképe, pedig a suliban jobbak az eredmények...
  • Anyu párja először súlyos lábtörés miatt volt hetekig kórházban, majd agyvérzés miatt... végleg munkaképtelen, de örülhetünk, hogy él, és nem kell etetni, pelenkázni, még beszélni is tud valamit... Lesz még egy műtét a nyaki ütőerével, tágítják, talán az is hoz majd javulást még hosszú távon a javuló oxigén ellátás miatt.
  • Februárban felhívott régi főnökasszonyom, hogy visszamennék-e hozzájuk ugyanennyi pénzért, mint most, csak 6-7 órás munkáért? Naná, hogy igen! Megbeszéltük a május 1-es kezdést, de a döntésről pár hétig hallgattam a mostani helyen, ahol legnagyobb döbbenetemre március végén felmondtak... jogtalan indokkal, de békével... De még így is nagyon kemény hetek vannak-voltak... Alig várom a régi-új csapatot jövő héten!

És a lelkiek... Vénem az egyre szebb napok ellenére is tartotta magát a nemhez és olyan hatással volt rám, mintha a talajt húzta volna ki alólam. Olyan tisztán látszó és érezhető szövetségnek mondott ellent, hogy az egész világról alkotott képemet megingatta... ez az ingás vezetett oda, hogy kértem egy beszélgetést Attilától január közepén. Tudni akartam, mi játszódott-játszódik le benne a novemberi történtek után... Akartam egy választ, ami után továbbléphetek... tanácstalan voltam. Ő pedig látta és érezte bizonytalanságot, és megszólalt: Ha engem kérdezel, részemről... És megcsókolt...

Elvesztem.

Hónapokra.

És alig vívódtam. Nem láttam más irányt sokáig, mint végigcsinálni. Megnézni mit hozunk ki egymásból. Megadtam a bizalmat, pedig sosem kérte. És ő adott sok-sok jelet arra, hogy józanodni kellene, de nem akartam látni... Csak a morzsákat láttam, amiket azért kaptam, hogy bírjam még egy kicsit... Majd amikor nem tudtam és akartam több (munka)napot beáldozni a lopott órákért, és azt kértem, hogy a következő találkozónk  k ö z ö s e n  d ö n t s ü k  el, hogyan tovább, egyszerűen fogta magát, és eltűnt... elhallgatott, eltűnt, köddé vált... Az az ember, akiben én végig nemességet láttam... A vonásaiban. A tartásában... Abban, hogy alázattal, halkan megköszönte, hogy hozhat nekem egy pohár vizet, minden alkalommal.

De álomképet láttam. És egy ideje eljutottam oda, hogy látni sem akarom többet.

Soha.

SOHA.

Távolról sem. Pedig többek szerint elő fog még kerülni... de én azt kívánom neki és magamnak, ne tegye. Csak közben a sértett egóm mégis naponta eljátszik a gondolattal, hogyan néznék rá és mit mondanék... pedig egyetlen szót sem érdemel... akiben annyi tisztelet sem maradt, hogy legalább írásban odavessen annyit, hogy "bocs, köszi, szia", az egyetlen nyomorult szót sem érdemel. Az ördögi lényem látni akarja a szenvedését, az igazi viszont tudja, hogy csak nyomorúságot hozna az a látvány is, igen gyorsan...

És közben vele álmodtam, nyomasztót, lélekgyilkost... és erővel akarom kiűzni az aurámból, a fejemből, mert nincs már joga ott lenni és elegem van a "jelenlétéből".

Még csak 3 hete hallgat, ezért sejthető, hogy a szenvedésem java még csak most következik... pedig el kell jutnom oda, hogy ne számítson, szembejön-e még valaha. Fénysebességgel.

Az egész történet megrendítő és ámulatba ejtő oldala viszont az, hogy Vénem képes volt végignézni és átvészelni minden észvesztett lépésemet és kitartóan várni, hogy magamhoz térjek... közben - saját szavaival élve - megjárta az univerzumot oda-vissza, éhezett önkéntelen napokig, amikor úgy tűnt sosem látjuk már egymást és nem tud "megmenteni"... De kitartott... és közben megélt olyan feltétel nélküli szeretetet irántam, amilyet az 50 éve alatt sosem és csodás levélbe foglalva köszönte meg. És bízik bennem és várja, hogy újjáépítsem magam... és közben olyan dolgokat tesz, amit huszonévesen szokás és imádom... de érzem, hogy még sok mindent le kell tennem magamban ahhoz, hogy az érzéseihez méltó tisztasággal és bölcsességgel kérhessem őt újra páromul. Mert időközben az is világossá vált számára, hogy van középút az "együtt élünk" és a "nem találkozunk"  között...:)

Annyira...

2017 április 4, kedd

Szomjaztál már annyira, hogy le akartad csókolni valaki ajkát egy pohárról? Burkolóztál már bele a törölközőjébe, mert az hasonlít az ölelésre?...

Miért vagy ilyen hatással rám?

Miért nem tudom belátni, hogy milyen szörnyen reménytelen kettőnkről beszélni?

 

Miért nem háborít fel a hallgatásod annyira, hogy látni se akarjalak többé?
Azt hiszed, könnyebb nekem, ha haragudhatok... Persze neked mindenképp könnyebb így. Gratulálhatnék a megoldásodhoz keserűen, bántón, haragvón... de még hitetlenkedve nézem, mi történik.
(Attilához)

Felvonások

2017 január 9, hétfő

Egy darabig győz az ész... egy darabig hatásos a tények mantrázása... egy darabig segít a munkaterápia... egy darabig enyhül minden a körülöttem lévők törődése által... aztán elkezdenek kiesni a mozaik darabkái, lassan, egyik a másik után hullanak a mélybe, mint a falevelek... és mögötte ugyanaz a kép van, mint hónapokon át. És mardosóan fáj. Mert hiányzik. Mert egész jól elvagyok ugyan, de a cenzúra mögött újra és újra előbukkannak a pillanatok, mosolyok, érintések, és játékos, rajongó hangulatok. És a rideg valóság, hogy  i l y e n , már sosem lesz. És hogy talán azt a bizonyos hétfőt mégiscsak meg kellett volna várni... és beszélni, beszélni, beszélni, beszélni, beszélni... Persze ez a normális reakció most, tudom. De akkor is le kell írnom...

Tudom, hogy a jelenlegi helyzethez mindkettőnk döntéseinek összessége kellett, így nem szabad egyedül magamat hibáztatnom semmiért. És azt is tudom, hogy nem egy-két döntésen múlt az egész kifejlete. És erővel mantrázom: köszönöm, szép volt, de lesz szebb is, mert megengedem, hogy bármi jó megtörténjen velem.

A "Feláll, leporol, koronát igazít, továbbmegy" felvonások közül talán már a leporolásnál tartok... ami egész jónak mondható, ha belegondolok. De azt is tudom, elnyomni, siettetni sem jó a természetes következményeket... és hát a fentiek mutatják, nem is lehet. Sugallatok, megérzések még jönnek időnként, de meg kell értenem, belőlem indul és hozzám tér vissza, nem ő küldi felém. Vagy ha néhányat mégis, hát semmit sem számít, mert csend van, mélységes csend. Így hát igyekszek türelmesnek lenni magamhoz... és higgadni, hinni, tudatosítani újra és újra: lesz még ezerszer szebb élmény is.

És egyetlen válasz...

2017 január 6, péntek

Tegnap reggel már messziről láttam őt a vonathoz sietni. Ő nem hallotta, amit én, hogy 15 percet késik... a peronon csak néhány ember lézengett a szokásos tömeg helyett.

Odaléptem hozzá és szelíd barátsággal beszélgettünk egy darabig. Aztán a vonaton eljött a perc amikor ránéztem és félmosollyal megkérdeztem:

- Segítesz nekem?

Elmosolyodott és szemembe nézve rávágta:

- Persze, miben?

- Rendet tenni.

- Hol?

- A fejemben...

- Tudok ebben segíteni?

- Talán...

- Szerintem nem tudok ebben segíteni. És szerintem rend van a fejedben... nem is lehet más, hisz könyvelő vagy.

Elhallgattunk. Ebben a válaszban minden benne volt. Nem kérdezett semmit, hogy mégis mit és hogyan gondoltam... Keveset szóltunk ezután már, mégsem volt kínos csend és nem látszott rajtam a belenyugváson kívül semmi... Első perctől figyeltem minden vonását, gesztusát, mozdulatát, éreztem, hogy nem szabad ennél többet kérdezni.

Megkaptam, amit akartam. Ráadásul anélkül, hogy beletiport volna a lelkembe... Hálám az égieké... a szomorúságom pedig múlik majd lassan... Segít benne az eszem is, Z is... szelíden, bölcsen. Rend van.

Van.

 

Ezer kérdés

2017 január 3, kedd

Mire hallgat egy férfi, amikor nem az esze szerint cselekszik? (Z) Ja és farka szerint sem... Mégsem szerelmes, szerinte. Mi ez, ha nem paradox helyzet megint, csak épp részéről? De már belefáradtam a rejtvényekbe... A többi kérdés jobban foglalkoztat:

Elvárható-e egy férfitól, hogy másfél hónapja kapott, érzett hatások motiválják sorsdöntő kérdésekben? (A)

Megbánnám-e utólag, ha sosem mondanék el neki  m i n d e n t  ?

Hogyan tudhatom meg, van-e bármilyen valóságalapja a vágyaimnak? Honnan tudhatom, hogy nem csak kellemes kaland voltam a kényelmes életében? Honnan tudhatom, hogy azok az apró jelek nem csak kapaszkodók a lelkemnek? Honnan tudhatom, hogy a megérzések helyesek? Ha azok voltak, a hallgatásom és az érzéseim túl-leplezése fogják őt vissza? Rájöttem, hogy alig mutattam valamit abból, ami bennem zajlott... korainak éreztem. Aztán eltűntem... Mégis lehet, hogy csak illúzió minden... Talán csak visszatükröződnek bennem a vágyaim és megérzésként, sugallatként érzékelem?... Hogyan tegyek rendet? Én ehhez csak egy utat ismerek, a kommunikációt... de hogyan mondjam el, amit nem lehet? Amit alig lehet hűen szavakba önteni? Főleg, hogy azzal köszöntem el, hogy maga miatt változtasson... most akkor mégis motiválni akarm?... Hogyan öntsek mindent olyan formába, hogy legyen lehetősége kegyetlenül őszintének lenni?

Hogyan hallgassak ennyi kérdés mellett az ösztönömre és az égiekre, miszerint türelem és nyugalom? Nem hiszem, hogy sokáig bírom... Kicsit javult a helyzet a tegnap estéhez képest (indigó lány indított lavinát), de rengeteg erő kell, hogy egyben maradjak... és most csak az emlékek tartanak egyben...

Alig látok már mégsincs kedvem aludni, annyi zavaros álmom volt már... egyszerűen jobbnak tűnik ébren maradni... filmezni lenne kedvem, de túl válogatós vagyok ilyen labilisan... Persze nagyobb gondom sose legyen, tudom! A hálát sem felejtem azért...